Igazából tudtam aludni az éjjel.
Csak másfél, két óránként ébredtem fel, mint eddig minden
éjszaka. Figyeltem, hogy van a kicsi, nem akar-e inni vagy pisilni. Utóbbi
időben fájó szívvel hallgattam, ahogy tüdeje levegőért zihál, hogy kis teste
szinte görcsbe rándul minden sóhajtásnyi levegőért.
De tegnap már csak a borzasztó csönd zakatolt a fülemben.
Már hiába nyújtottam magam mellé a kezem, hogy próbáljam nyugtatni… kis teste
már nem volt mellettem….
Ahogy egyre jobban belegondolok, biztos, hogy Dorcika halála
után kezdett el Maszatka is készülődni a nagy útra. És most, 3 év után, Dorci
elhívta….
Dorcikával...mindig összebújva
16 év egy pillanat alatt telt el. A falatnyi kiskutyából szépséges
királylány lett… aztán hirtelen jött a betegség és a halál. Míg Dorcika vele
volt, Maszat is kölyök maradt. És csak most tudatosultak bennem a változások: Dorci halála után választotta új fekhelyét
a sarokban, távol mindentől. És utána kezdődött a betegség is, ami lassan
elhatalmasodott rajta.
Talán még jobban ragaszkodott hozzám. Ha együtt voltunk a kertben,
mindig követett, egyedül nem ment semerre. Ha jó időben elmentem itthonról, és
kint maradhatott, a kerítés mellett ült, és várt. Nem panaszkodott, ez volt az
élete. Nekem adta lelke minden rezdülését.
Maszatka
Magamat hibáztatom, hogy nem tudtam a kis testét olyan
szorosan ölelni, hogy ne ragadhassa el a betegség és a halál.
A lelkembe markol a fájdalom, mikor felidézem ártatlan
szemeit, ahogy rám nézett: Anya, segíts!
A feltétlen bizalom, ahogy kezembe hajtotta a fejecskéjét az
utolsó percekben… és a dübörgő csönd, mikor abbamaradt a zihálás, a küzdelem a
levegőért. Még csak meg sem rezdült… nem is sóhajtott. Aztán szinte a lelkembe
hasító ijedelem: innen már nincs visszaút.
Soha többé nem kopognak körmei a padlón este ki tudja
hányadszor, hogy kikérezkedjen, tudva, még következik a nap fénypontja, a várva
várt nasi, egy dentastick.
Napok óta nem tudott már sétálni sem az udvaron. Pisi után
azonnal leült az orgonabokor tövében. Látom, ahogy szemecskéivel végigpásztázza
a hátsó kertet. Ott szeretett bóklászni, háton fekve hengergőzni a fűben. Nem
tudott már odamenni. De tegnap utoljára még lesétált, szétnézett, megállt,
engedte, hogy a szellő simogassa a kis arcát. Talán érezte, holnap már nem
őérte kel fel a nap…
Utoljára a kertben
Bármerre megyek a lakásban, ott van a nyoma: a tálka, amiből
utoljára evett, a vizes tál, amit közel tettem a fekhelyéhez. A ruhácskái az
előszobában, a gyógyszerei, amiket zokszó nélkül bevett. A hűtőben a szalámi,
amivel azért jobban lecsúszott a sok gyógyszer.
Az üres fekhelye, ahonnan mindig kukucskált érdeklődve,
mikor lát meg. Nem bírom nézni… és nincs erőm hozzá, hogy eltegyem onnan. Pedig
már sose fogom hallani, ahogy rendezkedik benne…
Betegen... az utolsó kép...
Hogy tud egy pici lény, egy csöppnyi lélek ennyi örömet
okozni, és hiánya hogy fájhat ennyire? Üres a ház, üres a lelkem. Nem okozott
semmi gondot, nem tolakodott sosem, most mégis úgy érzem, nincs mit csinálnom,
s ha teszek is bármit, értelmetlen minden.
Itt az etetés ideje, be kell venni a gyógyszert, simizni
kell, pisilni kell… pillanatok, amikor nem tudok mit kezdeni magammal.
Nekem sohasem volt kutyám. Négylábú gyerekeim voltak, érző
lények, akik örültek, szomorkodtak, szeretetet kértek és adtak. Akik köré felépítettem
az életem.
Akiktől bocsánatot
kértem, ha későn értem haza. Akiknek sütit sütöttem, kabátkát horgoltam. Akiket
vigasztaltam, mikor betegek voltak, és akikért remegett a lelkem, hogy
meggyógyuljanak.
Nekem sohasem volt kutyám. Négylábú gyerekeim voltak. Hányszor
mosolyodtam el, mikor láttam boldogságukat, és hányszor szaladtam rettegve az
orvoshoz, mikor betegek voltak. És most már a legkisebb is elment.
Csutika, Picike, Dorcika…. Maszatka
Dorcika, vigyázz az én gyönyörű Maszatkámra. Simogasd
helyettem, bújj hozzá, szeresd!
Hiányoztok nagyon, nagyon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése