Azt hiszem, már tegnap elbúcsúzott tőlem. Úgy mint régen,
belesimult az ölelésembe. Drága szép fejét a kezembe tette, és egy picit odanyomta,
hogy a fülecskéjénél vakarjam. Ezt
mindig is imádta. Farkincája picit mozgott, és halkan, hogy szinte csak a
lelkemmel hallottam, dorombolt. Többre már nem futotta gyenge kis testének.
Rám nézett a gyönyörű szép szemecskéjével, amiből az egyiket
réges- rég kilőtték, és szinte egész életében csak fél szemmel láthatta a
világot. És az Isten egy hónapja elvette
másikat is: a szürke hályog már nem engedte látni az árnyakat sem. Csak a sötétség maradt.
Rám nézett, és szinte hallottam: Nézd, anya, mivé lettem!
3 hete szinte semmit nem eszik. A múlt heti infúziók még adtak
némi reményt: az aszpikot még
lenyalogatta, ivott egy pár csepp tejecskét. Istenem, hogy imádta a tejcsit!
Mellé ült, és csak lefetyelte, lefetyelte.
A főtt csirkemellből néhány falatot nagy nehezen
beleerőltettem eddig, de ma már láttam, hogy rosszul volt egy picike falattól is.
Úgy tűnik a veséje teljesen feladta.
A fejecskéjét eláztatta a könnyem, és elmeséltem neki a
legszebb mesét…arról, amikor megjelent a háznál éhesen. Mindennap, ugyanabban
az órában. Amikor megmentettem….amikor megmentett.
Aztán később kiderült, mama már, és hozta a kölykeit is.
Gazdit kerítettem nekik, de Cilike maradt. Mire észbe kaphattam, már megint
babát várt, és a kutyaólban hozta őket a világra. Drága Topika vigyázott rájuk.
Ezután már nem lett több kicsije, túlesett a műtéten. 15 éve ennek.
Az évek folyamán egyre bújósabb lett, és a szeretettel
egyenes arányban nőtt a neveinek száma is. Először Ciluka, Culika majd Culka
lett.
Két dolgot imádott mindig: a tejcsit és a fülsimit. És
persze azt, amikor a fülsimi mellett keféltem a gyönyörű fekete bundácskáját.
Elmondtam neki, hogy mennyire szeretem. És milyen boldog
lennék, ha velem maradna. De elmondtam neki, hogy mennyire fáj, hogy így látom.
És ha menni akar, elengedem. De ne én hozzam meg a döntést….
Kértem, hogy várjon rám, ott, a hídnál. Várjon a többi drága
babámmal együtt, akik már nincsenek itt….
Annyira fáj…. a halált is nehéz elfogadni…talán nem is lehet…de
látni, hogy fogyott csonttá, bőrré az én gyönyörű babám…látni, hogy szenved…
Annyira fáj, hogy a lelkem is kitépném..
És azt hiszem, nekem kell ismét meghoznom a döntést….
Holnap… ha az orvos is úgy látja…
Nem akarom, hogy tovább szenvedjen… de ezt a döntést én
veszem a lelkemre. Ettől nincs borzalmasabb.
Talán ez az utolsó éjszakája itt, velem….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése