2015. június 24., szerda

Olyan természetes, mint a légvétel…





Olyan természetes nekem, hogy kutyám van, mint ahogyan levegőt veszek.
Hozzá tartozik az életemhez, a mindennapokhoz, és minden percemhez.
Természetes a tudat, hogy soha nem hagy el.
Soha nem repül ki a fészekből, hogy aztán hetente, esetleg havonta egyszer láthassam, mert már a saját életét éli, mert én már csak a múltja vagyok.
Ő, a kutyám, mindig a jelenem része.
Bárhol vagyok, felzúg bennem a motor, ami hajt haza, hozzá.
És ő mindig ott van, mint egy bástya.
Türelemmel vár rám.
Mindig.
Ügyeket intézek, ingerek érnek, találkozom emberekkel, helyzetekkel, és addig ő csak vár otthon, egyedül, bezárva.
Neki én jelentem az életet. Én viszem be neki az új illatokat, az üzeneteket a külvilágból.
Ma kicsit nehéz napom volt. Felbosszantottak a hivatalban, majd minden rosszul alakult. Tönkre ment az egész napom.
Frusztráltan, dühösen tértem haza.
Nem létezik másik élőlény, aki annyira meg tudja érezni a hangulatomat, aki olyannyira tökéletesen képes alkalmazkodni hozzám.
Tanácstalan, aggódó szemek néznek rám.
Én türelmetlenül legyintek neki.
- Most nincs kedvem semmihez, hagyjál.
Összehúzza testét egészen kicsire, elkullog a helyére olyan alázattal, hogy a szívem belesajdul.
- Gyere ide, kis butám. Te nem tehetsz semmiről.
Ekkor óvatosan, finoman kiszáll a rejtekéből, és lassan elindul felém. Még érzi a feszültséget a levegőben.
Ahogy megérintem selymes bundáját, lassan oldódik bennem a gát.
Nincs még egy olyan szer a világon, ami ilyen gyorsan ilyen hatalmas lelki békét adna, mint egy állat érintése.
Már teljesen megnyugszom, közben az arcom ég. Szégyenemben.
Bennem, az emberben miért nincs ekkora szeretet, ekkora feltétel nélküli elfogadás, mint benne, az állatban?
Olyan egy kutyával élni, mint levegőt venni. Természetes.
Vedd el a levegőt csak egy percre magadtól, és a hiánya megöl."

2015. március 30., hétfő

Ciluka angyal lett



Már életében is egy drága kis angyal volt.
A szombati búcsúja után rohamosan romlott az állapota. Már láttam, hogy elindult a hosszú úton, már nem tud, nem akar visszatérni.
Az orvosi rendelő várójában és odabent is végig öleltem, és ő belebújt az ölelésembe. Nem mozdult, és csak az apró levegővételekből tudtam, hogy itt van még velem.
Nem hagytam magára a végső percben sem. És bár nem akartam, hogy a zokogásom legyen az utolsó, amit hall, nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
Csak egy csöpp cica volt... mégis, hogy tud ilyen nagy bánatot hagyni maga után?
Most igyekszem azokra a pillanatokra gondolni, amikor dundi, élettől sugárzó cica volt.
Amikor hazaértünk,  és szaladt már az utcán elénk, és örömében a határa fordulva hengergőzött a járdán.
Amikor keservesen nyávogott, vagy éppen vádlón ült a tejcsis tányér előtt, mert épp kifogyott az imádott tejecske.
Amikor már elfáradt a kezem a fülvakarásban vagy kefélésben, és a fejecskéjét még mindig tolta.
Amikor úgy ette a száraz tápot, hogy két kis kezével a tányérban állt.
15 év ezer apró pillanata.
Egy csöppnyi, megismételhetetlen élet.
Úgy öleltem.... De nem volt elég erős az ölelésem, és nem volt elég könnyem ahhoz, hogy nyerjünk a betegséggel szemben.  
Ma 12 óra 25 perckor örökre megállt a kicsi szíve. És elindult a hosszú úton, amit minden élőnek egyedül kell megtennie még akkor is, ha valaki fogja a kezét.
Kértem az én drága Cilukámat, ha tényleg van az a híd, várjon rám. Nem fog elmúlni egy nap sem addig, hogy ne gondoljak rá ugyanúgy, mint minden csillag-babámra, akik már előre mentek, és várnak rám... ott a szivárványhíd alatt.

2015. március 29., vasárnap

Az én csillagszemű cicám




Azt hiszem, már tegnap elbúcsúzott tőlem. Úgy mint régen, belesimult az ölelésembe. Drága szép fejét a kezembe tette, és egy picit odanyomta, hogy  a fülecskéjénél vakarjam. Ezt mindig is imádta. Farkincája picit mozgott, és halkan, hogy szinte csak a lelkemmel hallottam, dorombolt. Többre már nem futotta gyenge kis testének.
Rám nézett a gyönyörű szép szemecskéjével, amiből az egyiket réges- rég kilőtték, és szinte egész életében csak fél szemmel láthatta a világot. És az Isten egy hónapja elvette  másikat is: a szürke hályog már nem engedte látni  az árnyakat sem. Csak a sötétség maradt.
Rám nézett, és szinte hallottam: Nézd, anya, mivé lettem!

3 hete szinte semmit nem eszik. A múlt heti infúziók még adtak némi reményt:  az aszpikot még lenyalogatta, ivott egy pár csepp tejecskét. Istenem, hogy imádta a tejcsit! Mellé ült, és csak lefetyelte, lefetyelte.
A főtt csirkemellből néhány falatot nagy nehezen beleerőltettem eddig, de ma már láttam, hogy rosszul volt egy picike falattól is.
Úgy tűnik a veséje teljesen feladta.

A fejecskéjét eláztatta a könnyem, és elmeséltem neki a legszebb mesét…arról, amikor megjelent a háznál éhesen. Mindennap, ugyanabban az órában. Amikor megmentettem….amikor megmentett.
Aztán később kiderült, mama már, és hozta a kölykeit is. Gazdit kerítettem nekik, de Cilike maradt. Mire észbe kaphattam, már megint babát várt, és a kutyaólban hozta őket a világra. Drága Topika vigyázott rájuk. Ezután már nem lett több kicsije, túlesett a műtéten. 15 éve ennek.
Az évek folyamán egyre bújósabb lett, és a szeretettel egyenes arányban nőtt a neveinek száma is. Először Ciluka, Culika majd Culka lett.
Két dolgot imádott mindig: a tejcsit és a fülsimit. És persze azt, amikor a fülsimi mellett keféltem a gyönyörű fekete bundácskáját.

Elmondtam neki, hogy mennyire szeretem. És milyen boldog lennék, ha velem maradna. De elmondtam neki, hogy mennyire fáj, hogy így látom. És ha menni akar, elengedem. De ne én hozzam meg a döntést….
Kértem, hogy várjon rám, ott, a hídnál. Várjon a többi drága babámmal együtt, akik már nincsenek itt….

Annyira fáj…. a halált is nehéz elfogadni…talán nem is lehet…de látni, hogy fogyott csonttá, bőrré az én gyönyörű babám…látni, hogy szenved… Annyira fáj, hogy a lelkem is kitépném..
És azt hiszem, nekem kell ismét meghoznom a döntést….
Holnap… ha az orvos is úgy látja…
Nem akarom, hogy tovább szenvedjen… de ezt a döntést én veszem a lelkemre. Ettől nincs borzalmasabb.

Talán ez az utolsó éjszakája itt, velem….