2012. október 14., vasárnap

Még egy gyertya...


Ha meghalok, engedj, hadd menjek el!
Vár reám, mit látnom s tennem kell.
Könnyeiddel magadhoz ne köss,
Örülj, hogy sok évünk volt közös.
Szerettelek. Hogy mily jó volt veled,
Te meg nem tudhatod, csak sejtheted.
Hogy szerettél, köszönöm neked,
De útra most már egyedül kelek.
Bánkódj kicsit, ha bánkódnod muszáj,
De túl sokáig magadba ne szállj!
Csak rövid időre leszek tőled távol,
S emlékem szívedben addig is világol.
Sosem leszek messze, megy tovább az élet.
Látni s érinteni nem tudsz engemet,
Szívedből érezd szeretetemet!
Veled lesz mindenkor, lágyan átölel,
Míg végül te is egyedül indulsz az úton el.
Tárt karokkal várlak majd s boldog mosollyal,
Hazaérsz hozzám minden bizonnyal!!     

Tudom, hogy várni fog...


Ő a másik szem, mely átlát a felhőkön, a másik fül, mely a szél zúgásán is túl hall. Egy kis rész belőlem, amely a tengerig elér. Ahogy a lábamnál pihen, amint a legkisebb mosolyomra farkcsóválással válaszol, s a fájdalmas pillantás, ha nélküle indulok el, ezerszer elmondta már, hogy egyedül értem él. Talán bele is betegszik az aggodalomba, amikor nincs velem, hogy gondoskodjon rólam. Amikor rossz vagyok, könnyen megbocsát. Amikor mérges vagyok, addig mókázik, míg meg nem nevettet. Ha boldog vagyok, örül ő is. Ha bolond vagyok, nem neheztel érte. Amikor elégedett vagyok, ő is büszke magára. Nélküle nem lennék önmagam. Vele erőm teljében vagyok. Ő maga a hűség. Általa tanultam meg, mi az odaadás. Általa ismertem meg a titkos nyugalmat és békességet. Megtanított figyelni olyan dolgokra, amelyeket korábban észre se vettem. Amikor térdemre teszi a fejét, elmúlnak az emberi fájdalmaim. Ha mellettem van, megvéd a sötétségtől és a világ más ismeretlen dolgaitól. Megígérte, hogy várni fog rám... akármeddig... akárhol - ha szükségem lesz rá. És én tudom, hogy szükségem lesz - ahogy mindig is volt. Ő az én kutyám. (Gene Hill)
2011. október 02. 

Fészek nélkül

Védett madár a gólya?

A történtek után kétségeim vannak.
Hosszú évek óta Hajdúszoboszlón a Tokay utca sarkán van egy kicsike fészek. Sikeresen költöttek benne, gyönyörű babákat neveltek a szülők.

Ebben az évben is megérkezett a gólya, várta már a párját.
Ez év ÁPRILISÁBAN azonban a fészket leverték, áttették a pár oszloppal amarrébb. Kérte ezt az ott lakó, mondván, hogy őt bizony zavarja a „magyar ember madara”.
Az új helyen lévő fészekbe raktak ugyan 2-3 gallyat, de korántsem annyit, amennyit kellett volna, ami talán a gólyákat építkezésre ösztönözte volna.
Ráadásul látszik a képen, olyan helyre került a fészek, ahol jóval több vezeték veszélyezteti a madarakat, mint eddigi helyükön.

Sok embert felháborított ez a környéken: ezzel az indokkal adott ki engedélyt a fészek áthelyezésére a Felügyelet?
Ezt az eleve hibás döntést a gólyák érkezése után, áprilisban kellett az EON-nak kivitelezni?
És a legfontosabb: mi lesz most a gólyákkal, akik ragaszkodnak sokéves otthonukhoz, nem értik, miért lettek elűzve.
Az MME fehér gólya adatbázisába is feltöltötték az eseményt azzal a segélykéréssel, hogy tegyenek valamit a gólyák érdekében.

A Környezetvédelmi Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelet tett ugyan ígéretet, hogy kivizsgálja az ügyet. De nem akkor kellett volna vizsgálódni, mielőtt kiadták az engedélyt?
Ezzel az indokkal akár minden fészket le lehetne ütni.
Ennyire nem számít, hogy sikeresen költ-e egy gólyapár? Csak egy statisztikai adat, vagy lesz valaki a hivatalban, aki úgy áll a dologhoz, ahogy azt gólya-és természetvédő lelkes amatőrök elvárnák: nemcsak az akták oldaláról, hanem szívvel is?
Ezen a helyen már akkor is fészkeltek, mikor tartó sem volt. Éppen azért raktak ki tartót, mert folyamatos költés volt itt.
Most az árvák építenék újra az otthont, raknák a gallyakat, fél lábbal az oszlopon állva.

A múlt hét végén az egyik gólyát megcsapta az áram: szerencsére, vissza tudott szállni a földről. Ez sem következett volna be, ha a fészek a helyén marad.
Egy fészekaljjal biztos, hogy kevesebb nő fel az idén.
Ez lenne Magyarországon a természetvédelem?
Talán ideje lenne átírni a dalt is:
„Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja...” ???????

(Eredeti bejegyzés:2011. május 17.)


A boldog herceg

Oscar Wilde
A Boldog Herceg
A mű eredeti címe: The Happy Prince
Fordította: Lengyel Balázs


Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán.
Nemhiába csodálta mindenki.
- Legalább olyan szép, mint egy szélkakas - jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének -, csakhogy nincs annyi haszna - tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott.
- Bár olyan lennél, mint a Boldog Herceg! - sóhajtott fel a józan anya, mert kisfia nyafogott, hogy hozza le neki a csillagokat. - A Boldog Hercegnek még álmában sem jut eszébe, hogy nyafogjon valamiért.
- Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog - dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta.
- Olyan, mint egy angyal - mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta, fehér kötényben.
- Honnan tudjátok? - kérdezte a számtantanár. - Sose láttatok angyalt.
- Dehogynem, álmunkban - válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.
Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy, sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította:
- Szeresselek? - kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át.
- Micsoda nevetséges kapcsolat - csivitelte a többi fecske -, nincs a menyasszonynak pénze, és túlságos sok a rokona. - És csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét.
- Örökké csak hallgat - mondta -, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. - És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. - Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés - folytatta a fecske -, én viszont szeretek utazni, szeressen hát utazni a feleségem is! - Eljössz-e velem? - kérdezte végül a nádszáltól; de az csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. - Hitegettél csak! - kiáltotta a fecske. - Indulok a piramisokhoz. Isten veled! - És elrepült.
Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba.
- Hol töltsem az éjszakát? - kérdezte. - Remélem, felkészültek a fogadásomra.
Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején.
- Itt fogok megszállni - kiáltott fel -, pompás ez a hely, járja a friss levegő is! - És leereszkedett, egyenesen a Boldog Herceg lába elé. - Arany a hálószobám - mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült; de alig dugta a fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy nagy vízcsepp. - Milyen különös! - kiáltott fel. - Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok, és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta önzésből.
Akkor ismét ráhullott egy csepp.
- Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg? - kérdezte. - Keresnem kell egy jó, fedeles kéményt. - És elhatározta, hogy továbbszáll.
De mielőtt szétnyitotta volna szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta - de jaj, mit is látott?
A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak aranyorcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.
- Ki vagy te? - kérdezte.
- Én vagyok a Boldog Herceg.
- Miért sírsz akkor? - kérdezte a fecske. - Teljesen átáztattak a könnyeid.
- Míg éltem, és emberi szívem volt - felelte a szobor -, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha a gyönyör boldogság. Így éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok.
"Úgy, hát belül nem is arany?" - jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű megjegyzést.
- Messze innen - folytatta mély, zengő hangon a szobor -, jó messze, valamelyik kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva, és én egy asszonyt látok odabent, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sír. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubint a kardom markolatáról? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni.
- Engem várnak már Egyiptomban - mondta a fecske. - Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jadelánc van, és a keze, mint a száraz levél.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú.
- Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat - felelte a fecske. - Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt.
De a Boldog Herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.
- Bár nagyon hideg van - mondta -, egy éjszakára mégis maradok, és a követed leszek.
- Köszönöm kicsi fecske - mondta a Herceg.
Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubint a Herceg kardjából, és a csőrébe fogva, a tetők fölé emelkedett.
Elszállt a székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével.
- Milyen csodálatosak a csillagok - mondta a férfi -, és milyen csodálatos a szerelem hatalma!
- Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra - felelte a lány -, golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták.
A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajóárbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó fölött, és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz, és benézett. A kisfiú lázasan köhögött az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubint. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát.
- Milyen jó hűvös van - mondta a kisfiú -, most már meg fogok gyógyulni! - És édes álomba merült.
Akkor a fecske visszaszállt a Boldog Herceghez, és elmondta, mit végzett.
- Furcsa - jegyezte meg -, csöppet se fázom, pedig meglehetősen hideg van.
- Mert jót cselekedtél, azért - mondta a Herceg.
A kis fecske elgondolkozott ezen, s azután elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig elálmosította.
Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött.
- Milyen rendkívüli jelenség - mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. - Fecske télen! - És hosszú levelet írt az esetről a helybeli újságnak. Nagy feltűnést keltett vele, mivel teletűzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett.
- Ma este indulok Egyiptomba - mondta a fecske, és előre örült az elkövetkezőknek. Meglátogatta sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán.
Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek.
- Nicsak, egy előkelő idegen! - mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát.
Amikor felkelt a hold, visszarepült a Boldog Herceghez.
- Nem üzensz semmit Egyiptomba? - kiáltotta. - Nyomban indulok.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, maradj velem még egy éjszakára.
- Várnak már Egyiptomban - felelte a fecske. - Társaim holnap továbbrepülnek a második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránittrónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, s amikor a hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, messze-messze, a város túlsó szélén látok egy fiatalembert egy padlásszobában. Asztala tele van kéziratlapokkal, föléjük hajlik, és mellette, egy talpas pohárban hervadozó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros, mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színházigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség elgyengítette.
- Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. - Vigyek neki is egy rubint?
- Sajnos, nincs több rubinom - mondta a Herceg -, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból valók, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte, és befejezi a darabját.
- Drága herceg - mondta a fecske -, én ezt nem tudom megtenni! - És sírva fakadt.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, tedd, ahogy parancsoltam!
A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába.
Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetőn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását; de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörű zafírt a hervadt ibolyákon.
- Mégiscsak megbecsülnek - kiáltott fel -, ezt valamelyik tisztelőm küldte! Most már befejezhetem a darabomat! - És sugárzott a boldogságtól.
Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából.
- Húzd meg! - kiáltották, valahányszor egy-egy láda előbukkant.
- Megyek Egyiptomba! - kiáltotta a fecske, de senki sem törődött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a Boldog Herceghez.
- Búcsúzni jöttem - szólt fel hozzá.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, maradj velem még egy éjszakára!
- Tél van - felelte a fecske -, nemsokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tűz a nap, az iszapban krokodilusok feküsznek, és bután bámulnak a világba. Társaim fészket raknak Baalbek templomában, és turbékolva figyelik őket a rózsaszín és fehér galambok. Drága Herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni, és tavasszal, visszafelé szállva majd hozok neked két szép drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubin pirosabb lesz, mint a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán.
- Odalent a téren - mondta a Boldog Herceg - álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufát beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipője, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, és nem veri meg az édesapja.
- Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske -, de nem vájhatom ki a szemedet, mert akkor megvakulsz.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, tedd, ahogy parancsoltam.
Kivájta hát a fecske a Herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellet, és beleejtette a követ a tenyerébe.
- De gyönyörű üvegcserép! - kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott.
A fecske pedig visszaszállt a Herceghez.
- Most már vak vagy - mondta -, így hát veled maradok örökre.
- Nem, kicsi fecském - mondta a szegény Herceg -, menned kell Egyiptomba.
- Örökre veled maradok - mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál.
Másnap pedig a vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott ő idegen országokban. Mesélt a piros ibiszekről, amelyek hosszú-hosszú sorokban álldogálnak a Nílus partján, és csőrükbe kapják az aranyhalakat; mesélt a szfinxről, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud mindent; mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevék mellett, és borostyánszemeket szorongatnak a kezükben; mesélt a holdhegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa, és egy nagy kristály az istene; mesélt az óriás, zöld kígyóról, amely egy pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti; mesélt a törpékről, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút vívnak a lepkékkel.
- Drága kicsi fecském - mondta a Herceg -, csodálatos dolgokat beszélsz nekem, de nincs csodálatosabb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság, mint a nyomorúság. Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit láttál.
Így a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok a kapuk előtt üldögélnek. Berepült a sötét sikátorokba, és belenézett az éhező gyermekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Egy híd boltíve alatt két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában, hogy meg ne dermessze őket a hideg.
- Jaj de éhesek vagyunk! - mondták.
- Itt nem alhattok! - kiáltott rájuk az őr, s a két kisfiú nekivágott az esőnek.
Aztán a fecske visszarepült, és elmondta a Hercegnek, mit látott.
- Aranylemezkékkel vagyok borítva - mondta a Herceg -, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek; az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk.
A fecske lecsipegette hát az aranylevélkéket, egyiket a másik után, míg a Boldog Herceg tetőtől talpig kopott nem lett és szürke. És az aranylevélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tőle; nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát.
- Van már otthon kenyerünk! - kiáltották.
Amikor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy, az utcák mintha ezüstből volnának, úgy csillogtak és ragyogtak; a házak ereszéről hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristálytőr, az emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk skarlátszínű sapkában korcsolyáztak a jégen.
A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott, de annyira megszerette a Herceget, hogy nem akarta elhagyni. Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja előtt, amikor a pék nem látta, és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék.
Végül érezte, hogy nemsokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhasson a Herceg vállára.
- Isten veled, drága Herceg - suttogta -, ugye, megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet?
- Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba - mondta a herceg -, túlságosan hosszan időztél itt; de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek.
- Nem Egyiptomba indulok - mondta a fecske. - A halál házába megyek. És a halál, ugye, az álom testvére?
Azzal ajkon csókolta a Boldog Herceget, és holtan hullott a lába elé.
Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a szobor belsejéből, mintha valami eltört volna. S csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos.
Másnap kora reggel a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren.
Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra.
- Uramisten! De ütött-kopott ez a Boldog Herceg! - mondta.
- Ütött-kopott, de még mennyire! - harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel; és odamentek a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbről.
- Kiesett a rubin a kardjából, a szeme eltűnt, és aranyos külsejét is elvesztette - szólt a polgármester -, hiszen koldusabb már a koldusnál!
- Koldusabb már a koldusnál! - ismételték a tanácsosok.
- És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! - folytatta a polgármester. - Csakugyan legfőbb ideje rendeletet hoznunk arról, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk.
És a városi írnok följegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a Boldog Herceg szobrát.
- Mivelhogy nem szép, nem is hasznos többé - jelentette ki a művészetek egyetemi professzora.
Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy elhatározzák: mi történjék az érccel.
- Természetesen új szoborra van szükségünk - mondta -, és legyen az az én szobrom.
- Az én szobrom - mondta mindegyik városi tanácsos, és civakodni kezdtek. És amikor utoljára hallottam felőlük, még egyre civakodtak.
 
- Milyen különös - mondta a munkavezető az öntőműhelyben. - Ez a meghasadt ólomszív nem olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítanunk.
És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.
 
- Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb - mondotta az Úr egyik angyalának; és az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat.
- Jól választottál - szólt az Isten -, mert ez a kis madár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a Boldog Herceg az én aranyvárosomban dicsőít majd engemet.


Egy cica elment...


smét elment egy cica....
Hónapok óta járt hozzánk enni. Reggel, este megjelent, majd mindig elbandukolt valahova.
Volt úgy, hogy napokig nem jött, majd rossz állapotban, legyengülve ismét ült a terasz asztalán, és gyönyörű szemeivel mondta: látod, itt vagyok megint.
Eleinte meg sem lehetett simogatni, aztán lassan, lassan bizalmába fogadott.
A tavaszon nagyon fájt a fülecskéje, kétszer is orvoshoz kellett vinni. Valahogy nem akart gyógyulni. A nyáron egyre soványabb lett, bár hatalmas étvágya volt..
És most lassan egy hónapja nincs....
Elment, nem jött vissza. Egyedül volt élete utolsó óráiban is, ugyanúgy, mint egész életében.
Drága Szürcsikém! Remélem, nyugodt lesz az álmod....

(Eredeti bejegyzés:  2010. szeptember 27.)

Nyárvégi sóhaj


Még zuhog rám a fény...
De a vérvörös alkonyokban
már lassan haldoklik a nyár.
Ó ősz! Bár úgy jönnél,hogy ne fájna
ez a mindent elborító konok szürkeség
mely puha ködként omlik el bennem.
Ilyenkor úgy érzem, mintha
belőlem születne a fájdalom...
Odakint feljajdul a szél.
Nyaram kerengve hulló emlékein át
felém menetel a bánat.
Még zuhog rám a fény...
Téged kereslek a bágyadt
 zsongásba szelídülő
 hosszú délutánok elillant percei között..
 Hiányod rezgő sóhaj
 mely átsuhan a halni készülő
 rétek felett.
 Elmentél a nyárral...

(Kormányos Sándor)

Egy felesleges élet



Annyi rosszat kapott az élettől. És mégis bízott....bízott az emberekben....és bízott bennem.

3 -4 héttel ezelőtt láttam meg először az utcán. Szinte eszméletlen volt, nehezen kapott levegőt. Azonnal ölbe vettem, orvoshoz vittem. Kapott infúziót, injekciókat.
Az orvos nem tudta, mi lehet a baja, de reménykedtem a gyógyulásában.
Naponta kétszer mentem hozzá, enni vittem neki. Aránylag jó étvággyal evett, de fontosabb volt a simi.
Hálásan dorombolt, és mikor ott hagytam,   szomorúan nézett utánam.
Kedves kis jószág volt, ölben lehetett az orvoshoz vinni, türelmesen várt hosszú ideig. Azt hiszem, nem bánta: ölben volt, simit kapott. Azt kapta, amiből eddig kevés juthatott neki az életben.

Mivel nem tudtuk, mi a baja, féltünk a fertőzőstől. Királylány immunbetegsége és a többi cica védelmében nem hozhattam haza.De vártuk a gyógyulást, hogy hazavihessem új otthonába.

Valaki azonban nem tűrhette ezt az ártatlan életet. Bejelentést tettek a gyepmesteri telepnek.
Soha nem értettem meg: ha valaki nem segít, miért akar ártani? Miért akarja bántani a gyengét, a védtelent?
Július 21-én elszállították.
Bízott az emberekben: a gyepmesterhez odament, nem szaladt el. Könnyű volt elfogni.... nem ellenkezett. A sok rossz ellenére nem gondolta, hogy az ember képes a legszörnyűbb tettre.
Esélyt sem adva a gyógyulásra azonnal elaltatták.
Elkéstem...

Pici szíve nem ver már. Nem okoz gondot senkinek. Észrevétlenül élt, csendben szenvedett. És most nem hiányzik a világból senkinek...
De már nem fáj neki semmi.

Nyugodj békében Manócska!

Búcsúzom.
Vár rám az út,
hol álmot
kerget kósza szél,
s a vándor
út porát
söpri tova
hűs alkonyok
mosolyán.

Elmegyek.
Többé nem látsz,
nem hallod
hangom
eső áztatta
lágy zenén
elcsuklani,
félőn neked szólni
szeretlek.

Ég veletek
világom
fényei,
bántón fényesek,
s lágyan ölelők
kik lobogtok
még nekem
míg fogy a viasz
s temettek
mélyen önmagatok
üres sötétjébe.

Olvasd utolsó
soraim, s vigadj
szomorú
nóták zajos
borújára.
Ha nem találsz
jelened kincsei közt
mint kacat
poros emléknek
meglehet
jó leszek.

Ne sirass…

(Eredeti bejegyzés: 2010. július 26.)

És egy mosoly

Az éj sohase teljes
Higgyétek el ha mondom
Mindig marad
A bánat mélyén is egy nyitott ablak
Egy ablak mely világos
Mindig marad egy álom ami virraszt
Vágy betölteni csillapítni éhség
Egy jó egy tiszta szív
Egy kitárt kéz egy nyílt baráti kéz
És figyelmes szemek
S egy élet amit meg kell osztani.
(Paul Eluard ; fordította: Somlyó György) 


Ott leszek...


Nem örökre megyek, de nem jövök vissza.
Lábam tétován lép ismeretlen útra.
Mindent, ami voltam, vagy lennék, itt hagyok,
s más alakban, térben élem a holnapot.

Én leszek az idõ, meg a csönd, s a bánat,
én fogom lecsukni fekete pilládat,
én zöldülök majd ki májusban a fákban,
s én halok meg minden csöndes napnyugtában,
ott fehérlek majd a távoli ködökben,
ott illatozom, friss rózsaként kertedben,
pohár üvegfalán én leszek a pára,
s tõlem lesz szelídebb az este magánya,
harcba szállok érted, amikor csak kéred,
s véremmel pótolom majd kihulló véred;
a mindenség leszek - s mégsem leszek semmi.
S holnap, virradatra megtanulok sírni.
(Babity Mária)

Mindig a barátod leszek...

Én ott leszek
Benned
Ha sötét felhők gyülekeznek,
Leszek neked
Napsugár felettük
Ha magányosan állsz az erdő szélén,
Csak gondolj rám, és
Mesélek majd a madarak nyelvén,
Csakis neked
Hogy tudd
Nem vagy egyedül
Ha elborít a sötét egy újholdas éjjelen,
Gondolj rám, és
Elér a vigasz akkor is, mert
Ott ragyogok majd
Benned
A csillagos égbolt helyett
Ha az ősz sóhaja nyomán
Elsárgulnak a fák,
A halott levelek hullásából
Hallhatod, ahogy
A jövő reménységét
Súgom neked
Ha szívedbe mar a jeges tél,
Leszek neked a hópelyhek zenéje
Hogy ne feledd,
Még a hideg is szép lehet
Ha lelked Szeretetre sóvárog
Sugárzom majd neked
A születésnapi torta gyertyalángjából, és
A csillagszóró szikráiból is
Ha otthonodat nem leled
Csak gondolj rám, és
Érezd ott mélyen
Otthonod az egész világ
Ha késne a tavasz,
A megújulás erejét öntöm beléd
A napkelte ragyogásából
Minden párás hajnalon
Ha félelmek gyötörnek, és
Nem leled az utat
Csak nézz a távolba, ahol
Feltámad a szél, és
Simogatásában ott leszek,
Felszárítom könnyeidet
Ha már fogytán az erőd,
A hegyek sosem apadó erejével
Emellek fel
Hogy menj
Tovább
Tovább!
Ha már úgy érzed, nincs kiút az útvesztőből,
Csak hunyd le a szemed, és
Lelkedet szárnyalni viszem
Az álmok mezején
Hogy lásd
A szabadság létezik
Ha nem találod a megnyugvást,
Békével a karomban suhanok feléd
A naplemente varázsában
Hogy sose feledd,
A harmóniát magadban keresd
Ha örömödet nem oszthatod meg mással,
Nézz egy virágra, és
Én mosolygok vissza
Tiszta szívből,
Veled örülve,
A lelkedben élő kisgyermekre
Ha bánatodat nem hallgatja meg senki,
Csak gondolj rám, és
Ott leszek
A szívedben
Csak ott leszek
És ölellek
S az esőcseppekben
Veled könnyezem
Ha szükséged van rám,
Ott leszek
Mindig
Csak gondolj rám
És tudd
Van egy barátod
Aki vár .
(Nemes Péter)

A pillangó halála


Szegény pillangó! Haldokolva ott űl
Egy rózsatőn és végpercére vár.
Tolongnak hozzá gúnyos szánalommal
A dolgos hangya és sok bölcs bogár.
"Lám!" szól a hangya. "Megmondtam, hogy igy jársz!
Ily sorsra jut, megmondtam, a ledér!
Csak kezdetén vagyunk még a tavasznak
És a te pályád immár véget ér.
Minket lenéztél, - és mi vígan élünk!
Van friss egészség s jólétből telik!
Ha dolgoztál, izzadtál volna, mint mi,
Élhettél volna száz esztendeig!"
"Sajnállak!" mond egy vékony lábu szöcske.
"Megölt a mámor! Látod, kedvesem,
Én is vagyok szerelmes, sőt örökké
Epeszt a vágy, - de én máskép teszem.
Én cirpelek sorvasztó szerelemről
Bús kobzomon egész éjeken át,
De ez nem ront meg, - és hozzá mindennap
Jó étvággyal eszem a vacsorát."
"Botor lény!" mond egy harmadik, nagy orrú
Komoly bogár, ki túrja a sarat...
"Röpködtél, égtél, enyelegtél folyvást!
A gyönyör elszállt... nos, hát mi maradt?"
"Elfonnyadt arc, lecsüngő, gyönge szárnyak,
Minden tagodban láz és sorvadás!
Maradtál volna, mint én, a homokban,
Most nem halnál meg, hiu kéjvadász!"
S a negyedik szól: "Ó, szegény barátom!
El kellett volna csúfitnod magad!
Az volt a baj, hogy szárnyakkal születtél!
Mért nem vágtad le röpke szárnyadat!?"
Igy szólnak sorra. - Meglebbenti szárnyát
A bágyadt lepke és halkan felel:
- ""Mit szántok engem? Én e szép világot
Megbánás nélkül, bútlan hagyom el.
Amerre szálltam: halmokon, mezőkön
Minden virág szerelmes volt belém,
Mind engem csókolt, engem boldogított
S én valamennyit hévvel ölelem.
Ha sejtenétek, mit éreztem én át,
Jajongnátok önsorsotok felett,
S a boldogságnak egy pillanatáért
Odadobnátok minden életet!
Ti szántok engem? Unalom szülötti,
Engem siratni jöttetek ide?
Ó nyomorultak! Több, száz éveteknél:
Az üdvösségnek egy lehellete!
Hő napsugár, kék ég, virágok fátyla
Takarta el előlem a valót,
A szerelem ringatva vett karjára,
S most, mielőtt ébrednék, meghalok!""
Szólt s hangja elhalt. Egy végső sohajtás.
Melyben még egyszer föllángolt a mult
Összes heve... Aztán, ahol leszállott,
A rózsa szívén csöndesen kimúlt.
(Ábrányi Emil)

Csodák csodája



Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rám ragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!

(Várnai Zseni)

Egy rügy a naphoz



Örök fény, mit akarsz velem?
Mondd, mért csaltál elő
A fénynemjárta jótékony homályból?
Aranyfogóval mért kényszerítettél
Elhagyni hűvös rejtekhelyemet?
Mit akarsz velem, örök napmeleg?
Öntudatlanság alvó éjjeléből
Felsajgó öntudatra
Riasztón mért vertél fel engemet?
Azt akarod, hogy levél legyek,
S reményzöld ruhám' átüsse a jég,
Ha forró május tikkadt alkonyán
Hirtelen, tompán megdördül az ég?
Azt akarod, hogy levél legyek,
És nyári napok gyötrelmes során
Megbarnítson majd perzselő heved,
S hazámtól, fámtól eltépjen az ősz?
Mit akarsz velem, örök napmeleg?
Vagy talán abban nyugodjunk mi meg,
Mi hervadásra ítélt levelek,
Hogy forró, gyilkos órán árnyat adtunk
Valakinek, ki megpihent alattunk?
(Reményik Sándor)

Két tenyér


Két tenyér,
ha összeér
- mint egymáshoz
forduló zárójelek -
összeillenek.
Két kéz;
imába fonódó mozdulat,
sóhajból felszálló gondolat.
S fohásszá gyülemlenek a könnyek,
mert egy kicsit így könnyebb
az aggódó pillanatok börtönében.
Csak két tenyér
ami összeér
- mint egymáshoz
forduló zárójelek -
lelkeket érintenek.
(Ruder Jana)

Remélem, megbocsát...



Vannak az évben boldog és boldogtalan napok. Február 16. évek óta a szomorúságot hozza el.
Duplán szomorú ez a nap.
Bár a sors különös kegye, ahogy 2003. február 16-án Lityuka elment. Nem szenvedett, nem volt fájdalma. Egyszerűen elaludt. Előtte elköszönt, aztán bement a helyére... meghalni.
Talán azt érezte, hogy nem szeretjük őt annyira, miután Csutika és Topika hozzánk került. Egyszerűen megszűnt dobogni beteg kis szíve.
Áldás volt ez, talán a sors így kárpótolta azért, hogy szeretetünk megoszlott közöttük.
Egy évre rá drága kicsi tündérem, Csutikám hagyott itt. Mennyire szerettem őt! És mennyire szenvedett az utolsó napokban.
Miért kellett ennek a kis angyalnak ilyen kínok között elmennie?
Nagyon fáj ma is, hogy döntenem kellett. Megbocsájtani sosem tudok magamnak. Csak remélem, hogy ő megbocsájtott nekem. 

"Ha megöregszem, erőm elfogy,
Fájdalom ébreszt álmomból.
Tedd meg, amit meg kell tenni.
E csatában már nem győzhetünk.
Te bánkódni fogsz, én megértelek, de
Ne hagyd, hogy a fájdalom megtörjön,
Mert ez a nap több, mint más napok.
Szereteted, barátságod kiállja a próbát-
Hisz oly sok boldog évünk volt.
A jövőben félelemnek nincs helye, tudom,
Nem akarod, hogy szenvedjek, hát
Ha eljő az idő, engedj utamra.
Idővel belátod : jót teszel velem,
Bár többé nem ugrálhatlak körül.
Fájdalomtól, szenvedéstől megkímélsz.
Ne fájlald, hogy épp neked
Kellett erről döntened.

Társad voltam, s te társam voltál.
Töröld le hát a könnyedet."

Nem jött még el most sem az idő. Nem tudom, hogy helyesen döntöttem-e. És a könnyem hull, ha rá gondolok.
Nyugodjatok békében kicsikéim!

(Eredeti bejegyzés: 2010. február 16.)

Hiányoznak...



Az erdő szélén, dombok lábánál,
Buja zöld réten hol idő megáll.
Hol férfi és nő hű barátja fut,
Miután földi idejük lejár.
Mert itt, e- és túlvilág határán,
Hol minden kedvenc nyugalmat talál,
Ezen az aranyló földön, játszanak,
Míg átlépik a szivárvány hidat.
Már nem szenvednek kíntól, bánattól,
Újjászületnek, testük meggyógyul.
Az egészségük ismét a régi,
Csak a régi társ, ami hiányzik.
Szaladnak a füvön, gondtalanul,
Míg egy nap megállnak, szemük keres.
Fülük hegyezik, érzik a szagot,
Majd hirtelen, egyikük elszakad.
Mert tekintetük újra összeér,
Újra együtt vannak, ember és társ.
Egymáshoz futnak, barátok régről,
Elszakadásuk ideje elmúlt.
A szomorúság, és a búbánat,
Örömmé válik a két szívben.
Szeretetben egyesül, örökké,
S áthaladnak a szivárvány hídon.


Lityuka emlékére

"Néha még az égen kereslek!
Tudom, hogy a Földön nem találnék rád!
Néha még a mélyben kereslek!
Már tudom, az angyalom vagy,
És álmomban vigyázol rám!
Csak hallgatok...vége már,
Egy utolsó mondat még a fejemben jár,
Hallgatom, álmodom,
Most magunkat látom és én veled
vagyok."


7 évvel ezelőtt egyszerűen elaludt. Belealudta magát  az örökkévalóságba.
(Eredeti bejegyzés ideje: 2010. február 14.)

Csicsike emlékére


Ne állj zokogva síromnál;
Nem vagyok ott.
Nem alszom.
De ott vagyok az ezer szélben, mi fú.
Én vagyok a gyémánt csillogás a havon.
Én vagyok a napfény az érett gabonán.
Én vagyok a szelíd őszi eső.
Amikor felébreszt a reggeli zsivaj,
Ott vagyok minden hangban veled,
A csendesen köröző madár szavában, de én
vagyok a csillag is, mely rád süt az éjszakában.
Ne állj hát zokogva síromnál;
Nem vagyok ott.
Nem haltam meg.


A világ legdrágább kiskutyája. 6 éve ment át a szivárványhídon. 
(Eredeti bejegyzés ideje: 2010. február 14.)

Azt mondod...


"Azt mondod, látod és azt mondod, érted.
De azt, hogy miért van, mégis újra kérded.
Kerestél, kutattál, s feltártál sok csodát,
De nem találtál többet, mint lábnyomaid porát.
Mert szemeddel mindig a távolt kutattad,
És a célokat mindig másoknak mutattad.
Nem vetted észre, hogy a véletlen csodája
Benned van elrejtve, s nem a nagyvilágban 
.
Nem. Nincs az útnak vége, csak a tükrön át kell lépni,
Meg kell tanulnod most önmagadra nézni.
Te magad változz, hogy a titok örök fénye
Felragyogjon Benned és felébredjél végre.
Légy a csend mestere, bírd tudatod szóra,
És a legmerészebb álmaid válnak valóra."
(Müller Péter)

A kutya 10 kérése


1. Minden elválásunk – még ha rövid időre is hagysz magamra – fájdalmas nekem.
Kérlek, vedd ezt fontolóra mielőtt magadhoz veszel.

2. Ne szidj, és ne büntess szigorúan.
Neked van munkád, szórakozásod, vannak barátaid és céljaid – de nekem csak Te vagy!

3. Kérlek, adj elegendő időt arra, hogy megértsem, mit vársz tőlem.

4. Mielőtt megütnél, gondolj arra, hogy könnyedén összeroppanthatnám a kezedet
– mégsem tennék ilyet soha.

5. Kérlek, néha beszélj hozzám.
Ha szavaidat nem is értem, a hangodat és a hangsúlyaidat jól ismerem.

6. Gondolj arra, hogy valamikor szabadon éltem.
Engedd, hogy időnként erdőn-mezőn mozoghassak, futkározhassak – ez jót tesz Neked is.

7. Kérlek, ne sajnáld tőlem a jó falatokat.
Legjobban akkor ízlenek, ha Tőled kapom – s igyekszem megszolgálni érte.

8. Te vagy az én gazdám – és nem mások.
Ezért kérlek, ne kényszeríts arra, hogy idegeneknek is szót fogadjak, vagy bohóckodjak
nekik, s ne alázz meg előttük.

9. Ne feledd, hogy idővel nekem is kialakulnak az egyéni tulajdonságaim, szokásaim és
érzelmeim. Fogadd el, hogy számomra ezek ugyanolyan fontosak, mint neked a sajátjaid.

10. Kérlek, gondoskodj rólam, ha beteg, vagy öreg leszek – hiszen Te is öreg leszel egyszer!



Biztonsági övek bekapcsolva


Csillogó, nedves hópelyhek       
húzzák a fák ágait földig.
Egy mozdulat, egy fuvallat
és a földre csusszannak.
Kapaszkodnak még egy darabig
hópihe testvéreikbe, de a
nap, a kegyetlen,  felmelegíti őket
és visszakerülnek a természet
örök körforgásába.
Az ember léte is ilyen arasznyi.
Míg élünk, nyújtjuk kezünket,
kapaszkodunk  a semmibe.
Őrzünk egy szemvillanást,
egy mozdulatot,
amitől értékesnek érezzük
magunkat.
Használni szeretnénk létünkkel,
szeretnénk nélkülözhetetlenek
lenni.
Sokszor nem is tudjuk, hogy
másoknak, vagy nekünk jó ez.
Ez okozza örökös bizonytalanságainkat.
Mondanánk is , meg nem is.
Legtöbbször már nincs is kinek.
De mi ezt is megmagyarázzuk,
szóban, dalban.
Ez így volt megírva, s még szorosabbra
húzzuk biztonsági övünket.
Észre sem vesszük, és már a földön
csücsülünk, bekötött övvel is.
Pedig néha szeretnénk repülni...

Titok


A szíved: nagy, örök titok,  
és ajtaját ki nem nyitod.
A lelked mélye: rejtelem,
és nem engeded sejtenem,
mi zajlik benne szüntelen.
De ha szemed reám nyitod:
nincs rejtelem, és nincs titok
(Szilágyi Domonkos)

Dalol a csend



Künn orkán üvöltve fákat cibál...
Benn a szívemben a csend muzsikál.
Behajtom a záporvert ablakot,
Úgy hallgatom a néma dallamot.
Mért mennydörögjön tomboló tusa,
A néma csendnek is van ritmusa.
A magányban sem vagyok egyedül...
Az én szívemben a csend hegedül.
Halk hangja a csupa édes bús vígasz,
S én andalogva kérdem, KI AZ?
Aranyszálból ki sző körém mesét,
Halk húrokon ki pengeti kezét?
Tán Isten szívéből rezdül e zene?
Mintha a végtelenség zengene!
És hallgatom a messzeségen át,
A csendet, ezt a szent melódiát!

(Siklós József)

Te és a világ



"Minden vágyadnak eleget tenni: ez az emberi élet legnagyobb művészete. Akinek sikerül, az boldog. Ehhez azonban fontos, hogy kevés vágyad legyen.
A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm. Minden gyökérnek az a célja, hogy virágot hozzon. Azonban a jó kertész gondosan ügyel kertjének növényzetére. Csak olyan növényt enged meghonosulni benne, melynek virágai szépek és illatosak. Vagy melyek kellemes ízű gyümölcsöket teremnek. Dudvát, gyomot nem tűr meg maga körül. Olyan növények gyökerét sem ülteti el, melyek fejlődéséhez a kert fekvése és éghajlata nem alkalmas. Melyeknek kivirágzásához esélye nem lehet. Így tesz az okos és jó kertész. Légy tehát okos és jó kertésze a lelkednek.
Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.
Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt."..
(Wass Albert)

Miért?



Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt,
miért kell nekem az őszi csendre vágyni,
ha minden csalfa álmom összedőlt,
miért kell nekem a dombokat bejárni
s bújkálni, mint az üldözött gonosz,
miért kell nekem a hegytetőre állni
mikor az orkán fákat ostoroz?
Miért kell nekem elvágyni messze, messze,
bűvös csókkal ha jő az alkonyat,
miért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,
búcsú-szavaktól fátylas hangodat,
és miért kell minden szép emléket
fájó betűkkel a szivembe írni,
miért kell olyan nagyon szeretni téged,
csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?

Miért kell mindig magamban vándorolni,
s imákat mondani valakiért ....
s miért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretlek, miért? miért? miért?
(Wass Albert)

Topika története


Ő is ott lakott, ahol Dorcika. Persze Dorcos ekkor már harmadik éve volt nálam.   

Egy vékonyka, zsemleszínű kutyus, aki szaladt a kerítéshez, ha Anyu vagy én arra mentem, és egy falatka eledel volt kilátásban. Látszott rajta, hogy nagytermetű kutyus, de olyan sovány volt, hogy még én is fel tudtam volna emelni. Nagy, őzikeszemeivel szomorúan nézett rám.

Ebben az időben vezették a szennyvíz-csatornát az utcában. A gépeket ehhez az emberhez állították be a kertbe, a munkások ki-bemászkáltak nála.
A kapu nyitva maradt. Ő meglépett a lelketlen gazdájától… és elindult Anyuék portája felé.
Honnan tudta, hogy ez a helyes irány? Honnan tudta, hogy ott új otthonra lel? Rejtély.
De mikor anyu kinyitotta neki   a kaput- Gyere be, kiskutya!-, a világ legtermészetesebb módján besétált új otthonába.
A volt gazdája szó nélkül vette tudomásul, hogy a kutya elhagyta.

És Topika birtokba vette új otthonát. Összebarátkozott a tizenkét éves Lityukával, és mint minden kölyök kutyus, játszani akart vele. Lityuka persze nem volt erre kapható, ő már kinőtt az efféle bolondozásokból.
Szépen felerősödött, kigömbölyödött. Gyönyörű kutyus lett. Talán ezért jutott eszébe a volt gazdájának, hogy visszakövetelje. Esélye nem volt rá, hogy visszakapja. És mivel Topika már a sokadik kutyus lett volna, akit tönkretesz, kilátásba helyeztem, ha újabb jószágot akar senyveszteni, feljelentem állatkínzásért. Erre elment a kedve rögtön a követelőzéstől.
Nem sokára a halálba itta magát. Nem sanyargatott több állatot. Három cica maradt utána… de róluk majd később.

Szóval Topika jól érezte magát. Sajnos azonban azt vettük észre, hogy nagyon nehezen tud felállni. Az orvos szerint a combcsontjánál volt probléma, és műtét nélkül néhány éven belül fel sem fog tudni állni.
Komoly műtét volt: a combcsontjából vágott le egy darabot.
Nem tudom, hogy a beavatkozás nélkül ma hol tartanánk. Az biztos, hogy nehezen áll fel, egy kicsit biceg.
Nem tudom, van-e még egy ilyen áldott, jólelkű kutyus, aki ennyire szereti a cicákat?
Az előbb említett cicák közül kettő döntött úgy- nem is értem, hogy lehet?-, hogy áttelepszik hozzánk.
Topika valószínűleg emlékezett rájuk pici korából, és amikor a mamik a kutyaólba „tojták” a kis vakarcsokat, Topi nem zavarta ki őket. Ült az ól mellett, mint akit ezzel bíztak meg, és vigyázta a picúrokat.
Az egyikükkel egészen különleges kapcsolata lett, igazi barátok lettek.

Imádja, ha keféljük a szőrét. Bármikor képes arra, hogy fontos dolgait félretéve ezt a tevékenységet élvezze.
És bár soha nem bántja a cicákat, képes őket végigkergetni az udvaron, ha nyáron oda akarnak somfordálni a hintaágyhoz, ahol ülünk.
Ilyenkor Topika a hintaágy elé ül 2-3 méterre, és mint a kőoroszlán, vigyáz, hogy a cicák oda ne jöjjenek. Hiába, irigy, mint a kutya.  
Egy dolgot nem visel el: nem lehet bogarászni, figerészni. Sokszor fáj a füle. Sajnos, nem engedi meg, hogy cseppentsünk bele: morog, vicsorog.
Érdekes módon, ha a táljából ennék, azt eltűrné. De ha észreveszi, hogy valami sanda szándékkal közeledem, cseppentővel, krémmel, nagyon be tud keményíteni.

Igazából nem tudom, hány éves. Talán nyolc körül lehet.
Remélem, még sokáig egészségben velünk lesz ez a kis vaddisznó.




Ima egy nevenincs kiscicáért


csak még egy csodát
csak még egy napot
a fájdalom mellé
a reményhez alapot
őszi tájat az ablakon túl
és hulló sárgás levelet
vagy akár havas, kopár fát
és csikorgó hideg telet
vagy lassú, fájdalmas gyógyulást
csak ne ezt az elmúlást,
ne ezt az elmúlást

(Torjai Attila)

Egy ismeretlen cica költözött be az egyik udvari cicaólba. Látszott rajta, hogy nagyon beteg. Elvittem az orvoshoz. Kapott szurit, és reménykedtem, hogy meggyógyul. Ám még azon a hétvégén iszonyatos fájdalmak között ment el. Az udvaron temettük el... legalább halálában otthonra lelt, ha életében nem gondoskodott róla eredeti gazdája....
2009. december 25.