A tavaszi nap
nyári hőségbe borult. Azt mondták: júniusba elég vóna ilyen meleg. A
vadgesztenyefák kövér virága pompázatosan dagadt a zöld levelek közt, s a nap
ragyogott a szerelmeskedők körül. A méhek is kijöttek, s dúsan döngték körül a
virágokat; a ház előtt, ahol láb nem járt, a gyom úgy burjánzott, kitárt kis
karokkal a nap felé, mint a gyerek, aki nem bírt az egészségével, s tapsikolva
döcögött másfél éves kövér lábacskáin mezítláb a forró porban, s minduntalan
felbukott, ahogy a Bodri szőrébe kapkodott.
Fű, fa, virág, gyerek, állat mind boldogan ujjongott a korai boldogságban.
- Hagysz békét annak a kutyának, te! - kiáltott rá az anyja szenvedélyesen, s mindjárt rávert a gyerek kövér kis tagjaira.
Mióta rajtakapta a csöppnyi lurkót, hogy megszopta a kutyát, azóta utálta ezt a dögöt.
Hogy még egyszer meg ne történjen, be is kente a kutyát vastagon halepével, az egész hasajját. A kutya hanyatt feküdt, úgy tűrte, s aztán vihogva ugrált a gyerek körül.
- De nagy ellensége vagy annak a kutyának - mosolygott az ember, aki szintén hálás volt a dögnek, s a bajusza alatt mosolygott.
- Ha kend el nem emészti, majd én megetetem - mondta az asszony, de már nem gondolta komolyan, mert ő is nevetett csintalanul az ura szemébe, aki azóta egyre hamiskásan hunyorgatott körötte, s ifjú napjaik örömei tértek vissza. Elfeledkeztek a gondokról, a tervekről, s éltek, mint a kora tavaszban az állatok, éltek, üzekedtek és önfeledten boldogok voltak.
Az ember jókat csapott a felesége meztelen vállára, amely gőzölögve, párologva állott ki az ingvállból, s a hosszú tél után fehér volt, kívánatos, harapni való.
Összevillantak, aztán az ember elment a kertbe, az asszony pedig kihozta a konyhából a mosóteknőt, s hozzákészült a nagymosáshoz. Dézsaszéket tett a teknő mellé, aztán kihozta az ugorkásüveget, s abba mosószódát tett. Aztán vizet öntött rá. Akkor bement a forró vízért s a ruháért, a szennyesért.
Pityu a kutyával birkózott. A kutya hagyta, hogy a gyerek a hasán fetrengjen. Hanyatt feküdt, négy lábát elterpesztette, s kínálta magát. De a gyerek a száját törölgette a keserűségtől, s megrúgta, aztán tépte s gyömöszölte az ebet. Az csak röhögött, s nem értette, hogy miért nem akarja a fia, akit adott neki az Isten elvett kölykei után. Minduntalan visszahajlott, s megnyalta a gyereket, akinek jóízű combjai kiömlöttek a kis ruhából, s így birkóztak s hancúroztak.
Boldogok voltak a viháncolók.
Most a gyerek feltápászkodott, s odadöcögött a székhez.
A kutya utána. Nézte, mit csinál. Okosan pislogott, s lihegve követte a csecsemő minden mozdulatát. Úgy látszik, neki már ez ember volt, a duzzadt kis embert komolyan vette, mint gazdáját, s okosan akart neki segíteni.
A gyerek az ugorkásüveg után kapkodott.
Felmászott a szék keresztfájára, s kis kezeit az üveg szélébe akasztotta.
De az üveg sima volt, ujjacskái lesiklottak róla. Újra s újra kezdte. Közben gügyögő szókat mondott, mert még nem tudott beszélni, csak olyanokat, hogy:
- Gyü-gyü... Kut-ti, kut-ti.
Bodri értette a nevét, de nem tudott segíteni a kis embernek, nem értette, mit akar, s neki nem voltak kezei, hogy meg tudja fogni, s levegye onnan az üveget. Csak nézte engedelmesen és hűségesen, s körül-körülszaladta a széket, aztán leült a farkára, s újra csak belemerült a kicsi ember munkájába.
A gyerekecske ujjai megint csak lesiklottak az üvegről. Az üvegben pezsgett a tiszta víz. Sistergett, fortyogott, a szóda olvadt a vízben, s az furcsa volt és csiklandozó.
Most a gyerek még magasabbra kapaszkodott, s most sikerült. Ujjai belenyúltak az üveg tágas nyílásába, most megfogja, erősen megmarkolja a zöld üveget, s most egyszerre kész: az üveg felfordult, ráömlött a gyerekre, aki abban a pillanatban hanyatt esett a szék alá, s az üvegnek egész tartalma ráfolyott.
Egy pillanatig csönd, akkor a gyerek elkezdett visítani.
A kutya tanácstalanul s tehetetlenül, kihegyezett fülekkel állott felette, s abban a pillanatban ráugrott, s nyalni kezdte.
Hirtelen elkapta a nyelvét: valami égette.
De megint rárohant, s újra nyalta, nyalta, lenyalta arcáról, nyakáról, testéről az égő vizet. Akkor elfutott, s prüszkölve, kétségbeesve karikázott körül, aztán eszeveszetten megint neki a gyermeknek, s feltúrta annak a ruhácskáját alólról, s nyalta, nyalta nagy vörös nyelvével róla a tüzet.
Most az asszony kirohant a gyereksírásra. Látta, mi történt, felkapta a vonagló testecskét, s belemártotta a dézsába, amely vízzel tele már ott állott.
S hozzá ő is visított torkaszakadtából:
- Apja, apja! Apjaaa!
Míg mosta, mosogatta a gyereket, az apa a vonításra, az eszeveszett, kétségbeesett asszonyi sikoltásra fejveszetten rohant föl a kertből.
- Mi történt, mi történt!
- Gyüjjön kend, magára rántotta a szódát.
A gyerek már épebben lihegett, kis szemei könnyesen néztek, szájacskája nyáladzott.
- Mosd le, mosd le jól.
Az asszony letépte a gyerekről a ruhát, s annak teste pirosan és égően virított a napon, s újra és újra belemártották a hideg vízbe.
Az apa felkapta a kútnál a tele vödröt, s még avval is leöntötte a gyereket.
Mikor a roppant ijedségtől egy kicsit ocsúdtak.
- Tán nem lesz baja, fusson kend orvosért! - kiáltotta az asszony.
Csurgott róla a verejték, a rémület tajtékja, s most kötényébe burkolta a gyereket.
- Kend be tiszta olajjal! - kiáltott vissza az apa, s rohant ki a kapun az orvos után.
Mikor visszatért, az anya ült a küszöbön, s ott volt az ölében a gyerek, aki kimerülten, görbe szájacskával már sírni sem bírt. Az apa ujjait tördelve, felhevülten, kétségbeesve állott felette.
- Nincs otthon, de jön a bába.
Aztán jött egy öregasszony, aki csak folytatta, amit ők csináltak. Vastagon csorgatta a hűs olajat a megégett testecskére.
- Örüljenek, hogy az arca tiszta maradt - mondta. - Tiszta maradt az arca, az a jó.
Kissé megpihentek a rémület lázában. Akkor nyöszörgést, sírást hallottak.
- A Bodri!...
A Bodri nyítt, verte magát a kerítés tövében, aztán elnyúlt, s csak hörgő hangokat adott.
Az ember odament, megemelte a kutyát. Annak a nyelve égett, mint a tűz, s pislogva még egy utolsó pillantást vetett a gazdára. Akkor megvonaglott s elnyúlt.
- Mi van ezzel a kutyával?
- Lenyalta! - sikoltott fel az anya. - Lenyalta a gyereket.
- Benne van a szóda - értette meg s kiáltott az ember, s egy pillanatra ugyanolyan szánalom volt benne, mintha egy másik gyerekéről volna szó.
A kutya még egyet-kettőt vonaglott, felvetette magát, s a másik oldalára fordult, még egyszer nagy kínjában átvetette magát a fején, s végképp elfeküdt. Megdöglött.
Soká, némán s tűnődve nézték. Az asszony:
- Mikor kijöttem, a kutya nyalta a gyereket, a hasáról lenyalta a tüzet.
A vénasszony érthetően mondta:
- A vót a szerencse - mondta. - Ha le nem nyalja róla a nagy darab szódákat, ami ráömlött, akkor kiégeti a gyenge hasát. A vót a jó, hogy lenyalta a gyerekről a halált.
Megilletődve néztek a dögre.
Soká néztek a hűséges állatra, s az asszonynak megindult a szeméből a hálás könnyáradat.
- Ó, a szegény... Jaj, a szegény állat... Lássa ke... Ássa el kend jó helyre...
A gyerek az ölében elaludt.
- Má nem lesz baja - mondta a bába.
S a Nap tovább ragyogott, csillogott rajtuk s a dagadó kövér virágokon. A Nap kegyetlen, észre se vette, milyen tragédia zajlott le. A Nap kegyetlen, a virágok kegyetlenek, a méhek kegyetlenek, az élet kegyetlen. Minden tovább élt, zsibongott s boldog volt a tavasz napfényében. A gyerek pihegett, fel-felsírt, de már élt, s csak a Bodri feküdt elnyúlva, a hős; az anyai szeretet adta magát áldozatul, s elment a boldogság ismeretlen, hősi otthonába.
/Móricz Zsigmond 1930/
Fű, fa, virág, gyerek, állat mind boldogan ujjongott a korai boldogságban.
- Hagysz békét annak a kutyának, te! - kiáltott rá az anyja szenvedélyesen, s mindjárt rávert a gyerek kövér kis tagjaira.
Mióta rajtakapta a csöppnyi lurkót, hogy megszopta a kutyát, azóta utálta ezt a dögöt.
Hogy még egyszer meg ne történjen, be is kente a kutyát vastagon halepével, az egész hasajját. A kutya hanyatt feküdt, úgy tűrte, s aztán vihogva ugrált a gyerek körül.
- De nagy ellensége vagy annak a kutyának - mosolygott az ember, aki szintén hálás volt a dögnek, s a bajusza alatt mosolygott.
- Ha kend el nem emészti, majd én megetetem - mondta az asszony, de már nem gondolta komolyan, mert ő is nevetett csintalanul az ura szemébe, aki azóta egyre hamiskásan hunyorgatott körötte, s ifjú napjaik örömei tértek vissza. Elfeledkeztek a gondokról, a tervekről, s éltek, mint a kora tavaszban az állatok, éltek, üzekedtek és önfeledten boldogok voltak.
Az ember jókat csapott a felesége meztelen vállára, amely gőzölögve, párologva állott ki az ingvállból, s a hosszú tél után fehér volt, kívánatos, harapni való.
Összevillantak, aztán az ember elment a kertbe, az asszony pedig kihozta a konyhából a mosóteknőt, s hozzákészült a nagymosáshoz. Dézsaszéket tett a teknő mellé, aztán kihozta az ugorkásüveget, s abba mosószódát tett. Aztán vizet öntött rá. Akkor bement a forró vízért s a ruháért, a szennyesért.
Pityu a kutyával birkózott. A kutya hagyta, hogy a gyerek a hasán fetrengjen. Hanyatt feküdt, négy lábát elterpesztette, s kínálta magát. De a gyerek a száját törölgette a keserűségtől, s megrúgta, aztán tépte s gyömöszölte az ebet. Az csak röhögött, s nem értette, hogy miért nem akarja a fia, akit adott neki az Isten elvett kölykei után. Minduntalan visszahajlott, s megnyalta a gyereket, akinek jóízű combjai kiömlöttek a kis ruhából, s így birkóztak s hancúroztak.
Boldogok voltak a viháncolók.
Most a gyerek feltápászkodott, s odadöcögött a székhez.
A kutya utána. Nézte, mit csinál. Okosan pislogott, s lihegve követte a csecsemő minden mozdulatát. Úgy látszik, neki már ez ember volt, a duzzadt kis embert komolyan vette, mint gazdáját, s okosan akart neki segíteni.
A gyerek az ugorkásüveg után kapkodott.
Felmászott a szék keresztfájára, s kis kezeit az üveg szélébe akasztotta.
De az üveg sima volt, ujjacskái lesiklottak róla. Újra s újra kezdte. Közben gügyögő szókat mondott, mert még nem tudott beszélni, csak olyanokat, hogy:
- Gyü-gyü... Kut-ti, kut-ti.
Bodri értette a nevét, de nem tudott segíteni a kis embernek, nem értette, mit akar, s neki nem voltak kezei, hogy meg tudja fogni, s levegye onnan az üveget. Csak nézte engedelmesen és hűségesen, s körül-körülszaladta a széket, aztán leült a farkára, s újra csak belemerült a kicsi ember munkájába.
A gyerekecske ujjai megint csak lesiklottak az üvegről. Az üvegben pezsgett a tiszta víz. Sistergett, fortyogott, a szóda olvadt a vízben, s az furcsa volt és csiklandozó.
Most a gyerek még magasabbra kapaszkodott, s most sikerült. Ujjai belenyúltak az üveg tágas nyílásába, most megfogja, erősen megmarkolja a zöld üveget, s most egyszerre kész: az üveg felfordult, ráömlött a gyerekre, aki abban a pillanatban hanyatt esett a szék alá, s az üvegnek egész tartalma ráfolyott.
Egy pillanatig csönd, akkor a gyerek elkezdett visítani.
A kutya tanácstalanul s tehetetlenül, kihegyezett fülekkel állott felette, s abban a pillanatban ráugrott, s nyalni kezdte.
Hirtelen elkapta a nyelvét: valami égette.
De megint rárohant, s újra nyalta, nyalta, lenyalta arcáról, nyakáról, testéről az égő vizet. Akkor elfutott, s prüszkölve, kétségbeesve karikázott körül, aztán eszeveszetten megint neki a gyermeknek, s feltúrta annak a ruhácskáját alólról, s nyalta, nyalta nagy vörös nyelvével róla a tüzet.
Most az asszony kirohant a gyereksírásra. Látta, mi történt, felkapta a vonagló testecskét, s belemártotta a dézsába, amely vízzel tele már ott állott.
S hozzá ő is visított torkaszakadtából:
- Apja, apja! Apjaaa!
Míg mosta, mosogatta a gyereket, az apa a vonításra, az eszeveszett, kétségbeesett asszonyi sikoltásra fejveszetten rohant föl a kertből.
- Mi történt, mi történt!
- Gyüjjön kend, magára rántotta a szódát.
A gyerek már épebben lihegett, kis szemei könnyesen néztek, szájacskája nyáladzott.
- Mosd le, mosd le jól.
Az asszony letépte a gyerekről a ruhát, s annak teste pirosan és égően virított a napon, s újra és újra belemártották a hideg vízbe.
Az apa felkapta a kútnál a tele vödröt, s még avval is leöntötte a gyereket.
Mikor a roppant ijedségtől egy kicsit ocsúdtak.
- Tán nem lesz baja, fusson kend orvosért! - kiáltotta az asszony.
Csurgott róla a verejték, a rémület tajtékja, s most kötényébe burkolta a gyereket.
- Kend be tiszta olajjal! - kiáltott vissza az apa, s rohant ki a kapun az orvos után.
Mikor visszatért, az anya ült a küszöbön, s ott volt az ölében a gyerek, aki kimerülten, görbe szájacskával már sírni sem bírt. Az apa ujjait tördelve, felhevülten, kétségbeesve állott felette.
- Nincs otthon, de jön a bába.
Aztán jött egy öregasszony, aki csak folytatta, amit ők csináltak. Vastagon csorgatta a hűs olajat a megégett testecskére.
- Örüljenek, hogy az arca tiszta maradt - mondta. - Tiszta maradt az arca, az a jó.
Kissé megpihentek a rémület lázában. Akkor nyöszörgést, sírást hallottak.
- A Bodri!...
A Bodri nyítt, verte magát a kerítés tövében, aztán elnyúlt, s csak hörgő hangokat adott.
Az ember odament, megemelte a kutyát. Annak a nyelve égett, mint a tűz, s pislogva még egy utolsó pillantást vetett a gazdára. Akkor megvonaglott s elnyúlt.
- Mi van ezzel a kutyával?
- Lenyalta! - sikoltott fel az anya. - Lenyalta a gyereket.
- Benne van a szóda - értette meg s kiáltott az ember, s egy pillanatra ugyanolyan szánalom volt benne, mintha egy másik gyerekéről volna szó.
A kutya még egyet-kettőt vonaglott, felvetette magát, s a másik oldalára fordult, még egyszer nagy kínjában átvetette magát a fején, s végképp elfeküdt. Megdöglött.
Soká, némán s tűnődve nézték. Az asszony:
- Mikor kijöttem, a kutya nyalta a gyereket, a hasáról lenyalta a tüzet.
A vénasszony érthetően mondta:
- A vót a szerencse - mondta. - Ha le nem nyalja róla a nagy darab szódákat, ami ráömlött, akkor kiégeti a gyenge hasát. A vót a jó, hogy lenyalta a gyerekről a halált.
Megilletődve néztek a dögre.
Soká néztek a hűséges állatra, s az asszonynak megindult a szeméből a hálás könnyáradat.
- Ó, a szegény... Jaj, a szegény állat... Lássa ke... Ássa el kend jó helyre...
A gyerek az ölében elaludt.
- Má nem lesz baja - mondta a bába.
S a Nap tovább ragyogott, csillogott rajtuk s a dagadó kövér virágokon. A Nap kegyetlen, észre se vette, milyen tragédia zajlott le. A Nap kegyetlen, a virágok kegyetlenek, a méhek kegyetlenek, az élet kegyetlen. Minden tovább élt, zsibongott s boldog volt a tavasz napfényében. A gyerek pihegett, fel-felsírt, de már élt, s csak a Bodri feküdt elnyúlva, a hős; az anyai szeretet adta magát áldozatul, s elment a boldogság ismeretlen, hősi otthonába.
/Móricz Zsigmond 1930/
