2015. június 24., szerda

Olyan természetes, mint a légvétel…





Olyan természetes nekem, hogy kutyám van, mint ahogyan levegőt veszek.
Hozzá tartozik az életemhez, a mindennapokhoz, és minden percemhez.
Természetes a tudat, hogy soha nem hagy el.
Soha nem repül ki a fészekből, hogy aztán hetente, esetleg havonta egyszer láthassam, mert már a saját életét éli, mert én már csak a múltja vagyok.
Ő, a kutyám, mindig a jelenem része.
Bárhol vagyok, felzúg bennem a motor, ami hajt haza, hozzá.
És ő mindig ott van, mint egy bástya.
Türelemmel vár rám.
Mindig.
Ügyeket intézek, ingerek érnek, találkozom emberekkel, helyzetekkel, és addig ő csak vár otthon, egyedül, bezárva.
Neki én jelentem az életet. Én viszem be neki az új illatokat, az üzeneteket a külvilágból.
Ma kicsit nehéz napom volt. Felbosszantottak a hivatalban, majd minden rosszul alakult. Tönkre ment az egész napom.
Frusztráltan, dühösen tértem haza.
Nem létezik másik élőlény, aki annyira meg tudja érezni a hangulatomat, aki olyannyira tökéletesen képes alkalmazkodni hozzám.
Tanácstalan, aggódó szemek néznek rám.
Én türelmetlenül legyintek neki.
- Most nincs kedvem semmihez, hagyjál.
Összehúzza testét egészen kicsire, elkullog a helyére olyan alázattal, hogy a szívem belesajdul.
- Gyere ide, kis butám. Te nem tehetsz semmiről.
Ekkor óvatosan, finoman kiszáll a rejtekéből, és lassan elindul felém. Még érzi a feszültséget a levegőben.
Ahogy megérintem selymes bundáját, lassan oldódik bennem a gát.
Nincs még egy olyan szer a világon, ami ilyen gyorsan ilyen hatalmas lelki békét adna, mint egy állat érintése.
Már teljesen megnyugszom, közben az arcom ég. Szégyenemben.
Bennem, az emberben miért nincs ekkora szeretet, ekkora feltétel nélküli elfogadás, mint benne, az állatban?
Olyan egy kutyával élni, mint levegőt venni. Természetes.
Vedd el a levegőt csak egy percre magadtól, és a hiánya megöl."

2015. március 30., hétfő

Ciluka angyal lett



Már életében is egy drága kis angyal volt.
A szombati búcsúja után rohamosan romlott az állapota. Már láttam, hogy elindult a hosszú úton, már nem tud, nem akar visszatérni.
Az orvosi rendelő várójában és odabent is végig öleltem, és ő belebújt az ölelésembe. Nem mozdult, és csak az apró levegővételekből tudtam, hogy itt van még velem.
Nem hagytam magára a végső percben sem. És bár nem akartam, hogy a zokogásom legyen az utolsó, amit hall, nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
Csak egy csöpp cica volt... mégis, hogy tud ilyen nagy bánatot hagyni maga után?
Most igyekszem azokra a pillanatokra gondolni, amikor dundi, élettől sugárzó cica volt.
Amikor hazaértünk,  és szaladt már az utcán elénk, és örömében a határa fordulva hengergőzött a járdán.
Amikor keservesen nyávogott, vagy éppen vádlón ült a tejcsis tányér előtt, mert épp kifogyott az imádott tejecske.
Amikor már elfáradt a kezem a fülvakarásban vagy kefélésben, és a fejecskéjét még mindig tolta.
Amikor úgy ette a száraz tápot, hogy két kis kezével a tányérban állt.
15 év ezer apró pillanata.
Egy csöppnyi, megismételhetetlen élet.
Úgy öleltem.... De nem volt elég erős az ölelésem, és nem volt elég könnyem ahhoz, hogy nyerjünk a betegséggel szemben.  
Ma 12 óra 25 perckor örökre megállt a kicsi szíve. És elindult a hosszú úton, amit minden élőnek egyedül kell megtennie még akkor is, ha valaki fogja a kezét.
Kértem az én drága Cilukámat, ha tényleg van az a híd, várjon rám. Nem fog elmúlni egy nap sem addig, hogy ne gondoljak rá ugyanúgy, mint minden csillag-babámra, akik már előre mentek, és várnak rám... ott a szivárványhíd alatt.

2015. március 29., vasárnap

Az én csillagszemű cicám




Azt hiszem, már tegnap elbúcsúzott tőlem. Úgy mint régen, belesimult az ölelésembe. Drága szép fejét a kezembe tette, és egy picit odanyomta, hogy  a fülecskéjénél vakarjam. Ezt mindig is imádta. Farkincája picit mozgott, és halkan, hogy szinte csak a lelkemmel hallottam, dorombolt. Többre már nem futotta gyenge kis testének.
Rám nézett a gyönyörű szép szemecskéjével, amiből az egyiket réges- rég kilőtték, és szinte egész életében csak fél szemmel láthatta a világot. És az Isten egy hónapja elvette  másikat is: a szürke hályog már nem engedte látni  az árnyakat sem. Csak a sötétség maradt.
Rám nézett, és szinte hallottam: Nézd, anya, mivé lettem!

3 hete szinte semmit nem eszik. A múlt heti infúziók még adtak némi reményt:  az aszpikot még lenyalogatta, ivott egy pár csepp tejecskét. Istenem, hogy imádta a tejcsit! Mellé ült, és csak lefetyelte, lefetyelte.
A főtt csirkemellből néhány falatot nagy nehezen beleerőltettem eddig, de ma már láttam, hogy rosszul volt egy picike falattól is.
Úgy tűnik a veséje teljesen feladta.

A fejecskéjét eláztatta a könnyem, és elmeséltem neki a legszebb mesét…arról, amikor megjelent a háznál éhesen. Mindennap, ugyanabban az órában. Amikor megmentettem….amikor megmentett.
Aztán később kiderült, mama már, és hozta a kölykeit is. Gazdit kerítettem nekik, de Cilike maradt. Mire észbe kaphattam, már megint babát várt, és a kutyaólban hozta őket a világra. Drága Topika vigyázott rájuk. Ezután már nem lett több kicsije, túlesett a műtéten. 15 éve ennek.
Az évek folyamán egyre bújósabb lett, és a szeretettel egyenes arányban nőtt a neveinek száma is. Először Ciluka, Culika majd Culka lett.
Két dolgot imádott mindig: a tejcsit és a fülsimit. És persze azt, amikor a fülsimi mellett keféltem a gyönyörű fekete bundácskáját.

Elmondtam neki, hogy mennyire szeretem. És milyen boldog lennék, ha velem maradna. De elmondtam neki, hogy mennyire fáj, hogy így látom. És ha menni akar, elengedem. De ne én hozzam meg a döntést….
Kértem, hogy várjon rám, ott, a hídnál. Várjon a többi drága babámmal együtt, akik már nincsenek itt….

Annyira fáj…. a halált is nehéz elfogadni…talán nem is lehet…de látni, hogy fogyott csonttá, bőrré az én gyönyörű babám…látni, hogy szenved… Annyira fáj, hogy a lelkem is kitépném..
És azt hiszem, nekem kell ismét meghoznom a döntést….
Holnap… ha az orvos is úgy látja…
Nem akarom, hogy tovább szenvedjen… de ezt a döntést én veszem a lelkemre. Ettől nincs borzalmasabb.

Talán ez az utolsó éjszakája itt, velem….

2014. február 12., szerda

Marius


Tegnap éjjel felébredtem, nem is tudtam visszaaludni.
Egyre csak forgott az agyam. Szánalmat, fájdalmat, tehetetlen dühöt és – bár szégyellem-, de mérhetetlen gyűlöletet éreztem.
Hogy fordulhatott ez elő a 21. században, Európában?
Lemészároltak egy egészséges zsiráfgyereket.

Mariusnak mindössze 18 hónap adatott meg ezen a világon.  
Az sem szabadon, hanem rácsok mögött, az állatkertben. Neki nem jutott osztályrészül, hogy a szavannák végtelen síkságán vándorolhasson, hogy ott vágtázzon, ahol nem korlátozzák kifutók és vasrácsok. Neki 18 hónapnyi rabság, majd az értelmetlen halál jutott. Fel sem nőhetett, gyerekként végezték ki. Feleslegessé vált….hát megölte az ember.
Állatkert. Ez a beteges találmány, ahol a függetlenségüktől megfosztott állatok bezárva tengetik életüket, csak azért, hogy az ember megbámulhassa őket arra hivatkozva, hogy így ismerheti és szeretheti meg őket.

Mariust anyja kihordta, fájdalommal megszülte. Valószínűleg ünnepelték világra jöttét, az állatkertnek bevételt jelentett, hiszen mutogathatták a kis jövevényt.
Aztán egyszer csak eszükbe jutott, élete felesleges, és tudományosan is alá lehet támasztani. Megoldást kerestek, és találtak is. Na, nem azt, hogy egy olyan helyre viszik, ahol tovább élhet!
 És bár jelentkezett állatkert, amelyik átvette volna, nem ismertek szánalmat.
Hiába tiltakoztak ezrek az interneten a kegyetlen tett ellen.
Megetették,  és nemes egyszerűséggel fejbe lőtték, majd felnőttek   és gyerekek szeme láttára feldarabolták. Megdöbbenve láttam a képeken, hogy ezeknek a kíváncsiskodóknak az arcán a szánalom szemernyi jele sem tapasztalható.
A gyilkosa azt nyilatkozta, hogy Marius nem tudta, hogy mi vár rá, hiszen ő a háta mögött állt.
Persze, hogy nem tudta a nyomorult lélek! Hiszen bízott az emberben…

Dánia. Ha ezt halljuk már nem csak Karen Blixen és az ő afrikai farmja vagy Andersen rút kiskacsája jut eszünkbe.
Egyre inkább elnyomja bennem ezt a képet az évek óta megállíthatatlan delfinmészárlás, amit ezek a kretének hagyomány címszó alatt művelnek. És Dánia neve ezen túl összeforr bennem Marius ártatlan életének kioltásával.

Kavarognak bennem a kérdések:
Milyen állatkert igazgató az, akinek nem szent az állat élete?
Milyen állatkert az, ahol a születésszabályozásnak a gyilkosság az egyedüli módja?
Mi zajlik egy-egy állatkertben, ha a nyilvánosság szeme láttára ilyet is meg mernek tenni?
Milyen ember az, aki a gyerekét odaviszi egy zsiráf lemészárlására, feltrancsírozására?
És milyen gyerek az, aki ezt szenvtelen arccal  végignézi??
Talán olyan, aki pár év múlva a delfineket fogja mészárolni, és kéjtől vigyorgó arccal áll a vértől pirosló vízben.
Milyen ország az, amelyik ártatlan állatok vérében fürdik?

Nyugodj békében Marius!
Akárhol is vagy most, biztos, hogy jobb helyen, mint ezen a világon, ahol nem szent sem az ember, sem az állat élete.
És nem kérem, hogy bocsásd meg ezt az embertelen tettet. Erre nincs bocsánat.


2013. december 23., hétfő

Egy pici élet ismét elment


Volt egy gyönyörű kutyám...volt...ma este 7óra 10 perckor megszűnt dobogni a kis szíve.

Az eszem tudja, hogy ott, ahol ő már van, nem fáj semmi, boldogan szaladgálhat, nem csuklik össze a fájós kis lába, nem sajognak az ízületei, és nem néz szomorúan a lépcső aljáról, mert tudja, úgysem juthat fel azon. Nem rogyik össze a fájdalomtól, és nem néz segítséget kérően rám.
Az eszem tudja, hogy az elkövetkező időszak fájdalmaitól próbáltam megmenteni.
Az eszem tudja....
De a szívem azt mondja, hogy elvettem az életét....

Úgy hiszem, egész életében együtt élt a kisebb-nagyobb fájdalmakkal. Az évekkel ezelőtti műtét ellenére is látszott, hogy nem tökéletes a lábacskája. Először a hátsót, majd 2 évvel ezelőtt az elsőt is műteni kellett. 
Életében sosem szaladgált, mindig csak óvatosan lépkedett, jobb napokon kocogott.

Most érte ég egy gyertya...és emlékezem. Hogy mi jut eszembe?
Az, hogy bármennyire is imádta a cicákat, mindig elkergette őket a közelemből, ha jó időben kint ültem a kertben. 
Az, hogy ha bejött a lakásba, az első dolga volt megenni a cicák kajáját, és kilefetyelte a tálból az összes tejecskéjüket, utána pedig a szoba közepére feküdve jókat szundikált.
Az, hogy imádta, mikor megkeféltem a bundácskáját, és mikor abba akartam hagyni, az orrával bökdöste a kezem, hogy ne hagyjam abba. 
Az, hogy alig lehetett bejönni a kapun, mert állandóan ki akart lógni az utcára.
Az, hogy befeküdt a liliom közepébe, mikor hűsölni akart.
Az, hogy tele van az udvar gödrökkel, mert a popsiját odatéve kényelmes volt a fekvés.
Ezernyi apró dolog.....ami nincs többé.

Topika nincs többé.


Ha tényleg létezik az a híd, és megbocsát nekem, akkor várni fog rám....

" Arra gondoltam, elutaznék az égbe, Oda, abba a távoli messzeségbe. A mennyország kapuján bekopognék halkan, hátha lenne valaki, ki segíthetne rajtam. Kinyitná az ajtót egy meseszép Angyal, bőre hófehér, ruhája átszőve arannyal. Vállain szárnyak, glória a fején, Angyal ő valóban, Isten mezején.
 Megkérdezné tőlem: Hát te honnan jöttél? Hisz még élsz, itt mit keresnél?
 Elmondanám neki, hogy a szív szavát követtem, Mert ideköltözött, kit oly nagyon szerettem. Nem bírom már nélküle, csak látni szeretném, Könnyes szemmel magamhoz ölelném. Megcsókolnám arcát, kezét, lépte minden nyomát, Csak hadd lássam egy percre csodás mosolyát. 
De az Angyal így szól: Menj gyermek haza, kit szerettél, már itt az otthona. Látni fogod Őt, csak hunyd le szépen szemed, s akkor biztos, hogy rögtön észreveszed. Azóta én csukott szemmel járok, mindennél szebb az, amit így látok. Mert már Ő is egy meseszép Angyal, bőre hófehér, ruhája átszőve arannyal! "

2013. május 26., vasárnap

Emlék




Egy arc fölbukkan néha a homályból,
Hová eldugta őt a feledés,
Egy régi társnak arca, aki bátor
Tekintetével a lelkedbe néz.
Elhunyt napok és elfakult vidékek
Feléd ragyognak ismét hirtelen,
Fölzendül elnémult szavak zenéje,
És lelkeden, lehangolt hangszeren,
Ábrándjaid eljátssza újra múltad,
Csak bánatod tesz rájuk hangfogót...
A feledés homályából kibukkan
Egy régi arc, és feléd mosolyog.
 ( Juhász Gyula)

2013. január 15., kedd

A szivárványhídon túl

Ők már nincsenek velem. Csutika és Lityuka február 16-án hagyott itt, egy év eltéréssel.
Lityuka - ki hinné???- már 10 éve, drága kicsi tündérem, Csutikám 9 éve nincs velem.