2017. április 16., vasárnap

Nekem soha nem volt kutyám…


Igazából tudtam aludni az éjjel.
Csak másfél, két óránként ébredtem fel, mint eddig minden éjszaka. Figyeltem, hogy van a kicsi, nem akar-e inni vagy pisilni. Utóbbi időben fájó szívvel hallgattam, ahogy tüdeje levegőért zihál, hogy kis teste szinte görcsbe rándul minden sóhajtásnyi levegőért.
De tegnap már csak a borzasztó csönd zakatolt a fülemben. Már hiába nyújtottam magam mellé a kezem, hogy próbáljam nyugtatni… kis teste már nem volt mellettem….


Ahogy egyre jobban belegondolok, biztos, hogy Dorcika halála után kezdett el Maszatka is készülődni a nagy útra. És most, 3 év után, Dorci elhívta….
Dorcikával...mindig összebújva


16 év egy pillanat alatt telt el. A falatnyi kiskutyából szépséges királylány lett… aztán hirtelen jött a betegség és a halál. Míg Dorcika vele volt, Maszat is kölyök maradt. És csak most tudatosultak bennem a  változások: Dorci halála után választotta új fekhelyét a sarokban, távol mindentől. És utána kezdődött a betegség is, ami lassan elhatalmasodott rajta.
Talán még jobban ragaszkodott hozzám. Ha együtt voltunk a kertben, mindig követett, egyedül nem ment semerre. Ha jó időben elmentem itthonról, és kint maradhatott, a kerítés mellett ült, és várt. Nem panaszkodott, ez volt az élete. Nekem adta lelke minden rezdülését.
Maszatka


Magamat hibáztatom, hogy nem tudtam a kis testét olyan szorosan ölelni, hogy ne ragadhassa el a betegség és a halál.
A lelkembe markol a fájdalom, mikor felidézem ártatlan szemeit, ahogy rám nézett: Anya, segíts!
A feltétlen bizalom, ahogy kezembe hajtotta a fejecskéjét az utolsó percekben… és a dübörgő csönd, mikor abbamaradt a zihálás, a küzdelem a levegőért. Még csak meg sem rezdült… nem is sóhajtott. Aztán szinte a lelkembe hasító ijedelem: innen már visszaút.
Soha többé nem kopognak körmei a padlón este ki tudja hányadszor, hogy kikérezkedjen, tudva, még következik a nap fénypontja, a várva várt nasi, egy dentastick.
Napok óta nem tudott már sétálni sem az udvaron. Pisi után azonnal leült az orgonabokor tövében. Látom, ahogy szemecskéivel végigpásztázza a hátsó kertet. Ott szeretett bóklászni, háton fekve hengergőzni a fűben. Nem tudott már odamenni. De tegnap utoljára még lesétált, szétnézett, megállt, engedte, hogy a szellő simogassa a kis arcát. Talán érezte, holnap már nem őérte kel fel a nap…

Utoljára a kertben

Bármerre megyek a lakásban, ott van a nyoma: a tálka, amiből utoljára evett, a vizes tál, amit közel tettem a fekhelyéhez. A ruhácskái az előszobában, a gyógyszerei, amiket zokszó nélkül bevett. A hűtőben a szalámi, amivel azért jobban lecsúszott a sok gyógyszer.
Az üres fekhelye, ahonnan mindig kukucskált érdeklődve, mikor lát meg. Nem bírom nézni… és nincs erőm hozzá, hogy eltegyem onnan. Pedig már sose fogom hallani, ahogy rendezkedik benne…
Betegen... az utolsó kép...

Hogy tud egy pici lény, egy csöppnyi lélek ennyi örömet okozni, és hiánya hogy fájhat ennyire? Üres a ház, üres a lelkem. Nem okozott semmi gondot, nem tolakodott sosem, most mégis úgy érzem, nincs mit csinálnom, s ha teszek is bármit, értelmetlen minden.
Itt az etetés ideje, be kell venni a gyógyszert, simizni kell, pisilni kell… pillanatok, amikor nem tudok mit kezdeni magammal.

Nekem sohasem volt kutyám. Négylábú gyerekeim voltak, érző lények, akik örültek, szomorkodtak, szeretetet kértek és adtak. Akik köré felépítettem az életem.
 Akiktől bocsánatot kértem, ha későn értem haza. Akiknek sütit sütöttem, kabátkát horgoltam. Akiket vigasztaltam, mikor betegek voltak, és akikért remegett a lelkem, hogy meggyógyuljanak.


Nekem sohasem volt kutyám. Négylábú gyerekeim voltak. Hányszor mosolyodtam el, mikor láttam boldogságukat, és hányszor szaladtam rettegve az orvoshoz, mikor betegek voltak. És most már a legkisebb is elment.
Csutika, Picike, Dorcika…. Maszatka

Dorcika, vigyázz az én gyönyörű Maszatkámra. Simogasd helyettem, bújj hozzá, szeresd!
Hiányoztok nagyon, nagyon. 





Maszatka 2001-2017 április 15.

"Kértem Szent Pétert hadd maradjak itt
A gyöngyfényű kapu előtt.
Jól viselkedem,ugatni sem fogok.
Csak türelmesen várok,égi csontot rágcsálva ülök,
bármilyen sokára jössz is.
Úgy hiányoznál ha egyedül mennék be,
nem érezném jól magam a mennyországban."
Shirley Mclain